Agrárkönyvtári Hírvilág, 2003. X. évfolyam 4. szám

Archív gyűjtemény

 

Az égig érő fától a muskátlis (kis)ablakig

 

Szeptember végén egy Nyíregyházán rendezett nemzetközi konferencián a kárpátaljai vendég elénekelte a Honfoglalás című film betétdalát. Ennek így szól négy sora:

„Úgy kell, hogy te is értsd, nem indultál hiába,

az a hely, ahol élsz világnak virága.

Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,

Úgy élj, te legyél virágnak virága.

Ez késztetett bennünket arra, hogy foglalkozzunk Rapaics Raymund A magyarság virágai c. művével.

Feltehetjük a kérdést: Milyen virágokat kedveltek őseink?

A jelen és régmúlt idők szerzői több ízben is számot kívánnak, kívántak adni erről. A XIX. században legfőbbképp a turáninak mondott keleti romantikának, az ősmagyar virágkultusznak megfelelő elmélettel alátámasztva próbáltak válaszolni.

 

 

 

A szerzőket gyakran a kor ábrándos képzeletvilága hatotta át.

A XX. század első harmadában aztán Rapaics Raymund elkészítette A magyarság virágai című könyvét. (Az OMgK állományában lévő példány raktári jelzete: C 5667). Talán nem véletlen, hogy a könyv legelső mondata is így hangzik: „Hozott-e magával valamilyen virágkultuszt a honfoglaló magyarság?”

Nyelvészeti kutatások kimutatták, hogy a magyarság hitvilágában elsősorban állatok, ezen belül is a madarak kultusza az elsődleges. Ezt támasztják alá az Árpád-kori magyar személynevek is: Sas, Keselyűd, Héja, Kánya, az igen közkedvelt Sólyom.

Rapaics a középkori személynevek között keresgélve próbál választ kapni a virágkultuszunkra; hátha akad köztük ősi magyar név. A XIV, XV. századból fennmaradt írásos emlékekben ilyen férfi nevek szerepelnek többek között: Almás, Árpád, Babszem, Buza, Hagymás, Kökéndi, Kökörcsin, Labodás, Lencsés, Mok, Rózsa, Virágos, Zab, stb.

A női nevek pedig mint: Buza, Cseperke, Liliom, Rózsa, Szömörcsög, Viola, Virág.

Rapaics Raymund nagy műveltségű tudós, polihisztor volt. Természettudományi ismeretei mellett a társadalomtudományban való jártassága is szinte azonos értékű.

A több nyelv birtoklása pedig lehetővé tette számára, hogy kitekintsen a történelem, az irodalom, a képzőművészet világába is.

 

 

Rapaics Raymund 1885. február 15-én született Nagyenyeden. Egyetemi tanulmányait Lengyelországban végezte, majd mint biológus a budapesti Tudományegyetemen kezdte pályáját. Kassán és Kolozsvárott is tanársegéd volt. Tudományos érdeklődése már az első időszakban a növénynemzetségek rendszerezése felé irányult és megírta a „Sisakvirág nemzetség rendszere” című munkáját. Kidolgozta Magyarország növényföldrajzi beosztását és megszerkesztette annak flóratérképét.

Ezek után érdeklődését az Alföld növényföldrajza felé irányította, mivel a Debreceni Akadémia növénytani tanára lett.

1920-ban nyugdíjazták és Budapestre költözött.

1925-ben megjelent a Növények társadalma című könyve, amelyet német nyelven is kiadtak. Ezzel a cönológia (növénytársulástan) megalapítója lett.

1929-től 1948-ig a Királyi Magyar Természettudományi Társulat könyvtárosaként dolgozott. Munkálkodása első tíz éve alatt a könyvállomány megtízszereződött. A gyarapodás miatt szükségessé vált a könyvtár átszervezése és egy új szakozási rendszer kidolgozása. 1938-ban új sorozatot indított Könyvtárunk szerzeményei címen, de a folytatást megakadályozta a háború kitörése. Érdeklődése egyre inkább a növényvilág művelődéstörténete felé irányult. Több száz cikket, tanulmányt írt. Élvezetes stílusa miatt műveit, cikkeit igen kedvelték.

1954. március 19-én Budapesten hunyt el. Temetésén a magyar tudományos élet „második Herman Ottó”-ként búcsúztatta.

Főbb művei: A sisakvirág nemzetség rendszere (1907); Magyarország növényföldrajza (1910); Az Alföld növényföldrajzi jelleme (1918); A növények társadalma (1925); A magyarság virágai (1932); A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (1934); Magyar kertek (1940); A magyar gyümölcs (1940); A magyar biológia története (1953).

A magyarság virágai című könyvében virágkultuszunk változásait mutatja be 423 oldalon történelmi korszakokra bontva. Képei valóságos művészeti kitekintést adnak, szövegrészei pedig igen élvezetesek, természettudományos alapozottságúak, mégis lebilincselők, mert mindenkihez szólnak.

A könyv a Magyar Tudományos Akadémia segítségével a Királyi Magyar Természettudományi Társulat CI. köteteként 1932-ben Budapesten jelent meg. Alcíme: A virágkultusz története.

A szerző tizenöt fejezetbe csoportosítja a növényeket, virágokat.

Ismertetését a kökörcsinnel indítja és a krizantémummal zárja a sort. Kitér a magyar mythologia virágaira, honfoglaló magyarjaink ornamentikájára (díszítőművészet). (… „De virág, kökörcsin és gyopár szavaink ősisége kötelességünkké teszi, hogy a magyarság virágkultuszának csíráit már a pogány - barbár ősmagyarságban feltételezzük.”- szögezi le Rapaics Raymund.

A szöveges részt 18 tábla ékesíti és 125 kép illusztrálja.

Most pedig lapozzunk a könyvbe:

A kökörcsin c. fejezetben bemutatja a szerző, hogy a magyarságnak vannak olyan növénynevei, mint a kék, vadkék, kökény, kökörcsin, amelyek nem nyugati hatás alatt keletkeztek, hanem ősi pogány szavaink. „Írás bizonyítja, hogy a magyarság már a középkorban hasznos növénynek tartotta a kökörcsint”.

 

 

A gyopár szó is minden bizonnyal a magyar nyelv ősi kincse, elődeink Levédiából hozták magukkal. Feljegyzések szerint még 1908-ban a moldvai csángók között használatos volt a gyaponik szó.

Európa kereszténnyé vált, s mint tudjuk a magyarság is.

A növénykultusz székhelye a kolostor lett, ám kert szavunk szintén azok közé tartozik, melyeket elődeink már Levédiában ismertek, használtak.

Több kerti növényünk neve latinból átvett név, mint a rózsa, liliom, zsálya, petrezselyem, gesztenye, naspolya, füge, cseresnye (stb.). A Pray-kódexben 27 növényt találunk: gingiber (gyömbér), reuponticum (rebarbara,), radix (retek), bibnella (földi tömjén), lactuca (saláta, középkori nevén kék), salvia (zsálya), costum (Boldog anya mentája), piper (bors), cinnamonum (fahéj) – hogy egy párat megemlítsek. Ám ezt a 27 növényt Rapaics szerint az első magyar gyógynövényjegyzéknek kell tekintenünk.

Köztudott, hogy a középkorban igen becsesek voltak a herbák, s a virágkultusz első lépcsőjeként jelentek meg. (Érdekességként említeném, hogy ebben az időszakban az emberek a növényeket orrukkal vizsgálták, a talajt pedig megízlelték).

Az Isten fája c. fejezetben kifejti, hogy e kor embere mit nevezett „Isten fájá”-nak?

Az ókori botanikában a görög füvészek abrotonon néven ismerik. A latin-magyar szótár szerint: istenfa, seprűruta (fűszer- és gyógynövény). Dioskurides jegyezte le gyógyszerkénti használatát. Plinius még hozzáteszi: „Aki az abrotanum ágát párnája alá teszi, azt szerelemre ingerli és a fű a leghatásosabb eszköz mindenféle olyan varázslat ellen, amely a szerelmet akadályozza.”

Az 1664-ben megjelent Posonyi kertben Lippay János (Lippay János: Posonyi kert-jét lapunk 2003. 1. számában mutattuk be. A Szerk.) így jellemzi: „…A táblákban szélrül ültessék s ékesíti; meg is nyirhetni. Középszerű földet és eget kíván. Igen jó szaga van, csakhogy nehéz valamennyire.” Melius Juhász Péter a Dioskurides-i receptet pedig így közvetíti a XVI. században: „… borba vagy vízbe főzöd, mézzel ölgited … igen jó fulladástól, szakadástól, görcstől … farzsábásokat gyógyít, vizelletet indít … Az Isten faya füsti kígyót, mérges állatot elüz …”

Ám a XX. században is bátorító, félelem elleni hathatós bűvszerként alkalmazzák, a nők és anyák titkaként említik.

Hazánkban az Isten fája az európai kultusznak megfelelően a kolostorkertekben található meg először, majd a házikertek, temetők divatos növényévé vált, bizonyítva, „… hogy a magyarság a középkorban meghódolt a növénykultusznak, a múltra bízta a pogány-barbár állatkultuszt és erejét, boldogságát a növénykultusztól várja.”

Ezek után Rapaics a virágokról beszél: a rózsáról meg a liliomról; a magyarság legkedveltebb virágjaival indítja a sort. Mindkettőt a középkor legfontosabb gyógynövényei között tartják számon. A XVI. századtól fordításban megjelennek a magyar nyelvű rózsa- és liliomreceptek. „… A rózsa összehúzó és hűsítő …Orrba szíva a fejet tisztítja…, …a liliom gyökere (hagymája)…borban véve kígyómarás és mérges gomba ellen segít…”. A liliom már az Énekek énekében megtalálható, s jelentése: maga Krisztus. „… Én vagyok a föld dísze és a szegények dicsősége;…”- mondja a Megváltó. Így lett a kolostorokban e virág Krisztus és a szüzesség jelképe egyaránt.

Krisztust egy másik virággal is azonosítják: nevezetesen a rózsával. A rózsa színe piros. A vér színe is piros. A rózsa a mártírok virága lett és mivel legfőbb mártírnak Krisztust tartották, ezáltal a rózsa is őt jelképezi.

Walahfrid* költeményében jelenik meg először a rózsa mint a virágok virága, florum flos. Számunkra az Ómagyar Máriasiralom őrzi ennek nagybecsű emlékét. Idézzük fel sorait:

„Világnak világossága,

Virágok virága’

Keservesen kínzatol,

Vasszegekkel átveretel.”

A magyarság virágai című Rapaics könyv negyedik fejezete a viola, az ötödik pedig a margaréta körül tesz sétát.

A következő rész a gyöngyvirág, amely szintén a magyarság virága. A lovagkor talán legbecézőbb magyar szóhasználata a gyöngyöm-gyöngyvirágom kifejezés. Magyarországon nem az irodalom, hanem a művészet őrzi e virág első emlékét. A kassai főoltár angyali üdvözlet képén asztali füles és talpas korsóban liliomszál és gyöngyvirágok jelképezik a szeplőtelen fogantatást.

Egy 1545-ös okiratban található ez a sor: „Vettem gyöngyvirágot, mind fazokastól.” Ez is bizonyítja, hogy mennyire szerették Magyarországon ezt a virágot, s dicsérik: „Igen esméretes, drága illatu virág ez”. Veszelszki Antal hazánk XVIII. sz-beli jeles botanikusa pedig így ír róla:  „….Sokak a virágokkal egész üveget megtöltenek, azt jól bedugván, hangyálfészekben hevertetik egy hónapig, azalatt holmi olajforma nedvek az üvegben egybe szivárognak, …”

A lovagkori díszkertet Magyarországon az Anjouk honosították meg a királyi várakban, majd onnan lassan elterjedt a nemesi várakba is. A visegrádi kert Mátyás ideje alatt élte aranykorát. A rózsalugas, ibolyaágyak már megvoltak és a renaissance legjellegzetesebb virága a szegfű lett, a világi szerelem és életöröm jelképe. A szegfű a „történelem színpadán” pestisgyógyítóként szerepel, vagyis pestisfű. Rapaics csodálatos történeteket mesél e növényről is bőséges illusztrációval szemléltetve.

Tömjén, mirha, balzsam: legősibb illatszerek és az arany értékével vetekedtek. A rozmaring később lépett színre és a szegények tömjénfájának is nevezték. Ma leginkább fűszernövényként ismerjük, ám története először füstölőszerként, majd főzött illatszerként indult. Horatius ódájában a házi isteneket rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták, Ovidius szerint pedig az ünneplők rozmaringgal, rózsával vagy ibolyával övezték fejüket.

A nárcisz című fejezetben Rapaics Raymund keserűen ír több magyar virágunkról, így többek között az orgonáról: „S ha már benne vagyunk a magyar földön honos kerti virág történetének tanulságában, nem lesz fölösleges kitérnünk az orgona (Syringa vulgaris) történetére is. Ez is olyan virágunk, amely ősidők óta honos magyar földön, itt élt a magyarsággal évszázadokon át.

 

A büdöske c. fejezetben megtaláljuk Közép-Amerika őskultúráinak növényeit, európai vándorlásaikat.

„A magyarság virágkultuszának történetében az első fellendülést a XV. század hozta meg, amikor Mátyás udvarának renaissance fénye a lovagkori kertészetet emelte magas fokra. … csak annyi emléke él a történeti irodalomban, hogy pompásak voltak… Kétszáz esztendő multán és sokkal nehezebb viszonyok között újra fellendül a magyar kertészet és virágkultusz.”- kezdi a Tulipán cím alatt a szerző mondatait. Ebben a részben kitér a fejezetcím virágára, a tulipánra, s annak gyakori hamis magyar eredetiségére utalva.

Az árvalányhaj ismertetéséből megtudjuk, hogy e növény sokáig a magyarság legősibb, legismertebb őshonos növénye volt, majd a cserkészek kalapján a magyar föld szeretetét hirdette. Itthon is, külföldön is a leggyakoribb kalapdísz volt. Mint növénynév már a XVI. században megjelent a magyar irodalomban, de ekkor még egészen más növényt jelöltek meg ezzel a névvel. Népszerűségét valószínűleg a népies irodalomnak is köszönheti. Számos költőt, írót, művészt ihletett meg (Petőfi, Tompa, Móricz, Zichy Mihály). Anton Josef Kerner osztrák botanikus (1831-1898) pedig a hűség jelképévé avatta.

A virág mint jelkép azonban nem az új idők szerzeménye, mert amióta virágkultuszról beszélünk, azóta ismerjük a virágszimbolikát is (L. a bibliában a liliomot stb.). Gugelweit János 1490-ből származó feljegyzése alapján maradt ránk e két sor a szeretett nő és virág hasonlataként:

„Virág tudjad, tőled el kell mennem,

És te éretted kell gyászba elteznem.”

Vörösmarty virágnyelve pedig így szól:

„A leányka gyönge nád,

Hajlik tőled és hozzád.”

Magyarországot nehezen tudjuk elképzelni muskátli nélkül, összenőtt velünk, mint annyi más: a sárgán ringatózó búzamező, a piros pipacstól tarkálló rét és még sok más példát hozhatnánk fel. Ám a muskátli közel sem olyan régi kedvencünk, mint gondolnánk.

A XIX. század közepén, miután a virágbiológiai ismeretek általánossá váltak, Európában a virágkultusz átváltozott, leegyszerűsödött. Az új virágok már nem vonzották a virágszimbolikát, csupán megjelenésükkel hódítottak. E kornak lett jellegzetes virága a muskátli és fokföldi hazájából indulva szinte minden magyar parasztház ablakába eljutott. Sikerét színével aratta.

Természetesen virágkultusz mégsem lehet virágszimbolika nélkül. A világ egyre jobban kitágult és Európába eljutott más nemzetek, messzi tájak virágszimbolikája. Gondoljunk csak a távol-keleti vagy a közép- és dél-amerikai virágok megjelenésére. E folyamat ma is tart. (L. virágcsokor készítés divatját).

Rapaics Raymund: A magyarság virágai című könyvének utolsó fejezetében ezt a folyamatot  tárgyalja  a  krizantémum  címszó

alatt. Beszél többek között az őszi rózsáról, a hortenziáról, az azáleáról és természetesen a fejezet címadó virágáról is.

A bemutatást a szerző gyönyörű mondataival szeretném lezárni:

„A virág a lélek tükre. Mindenki azt találja meg benne, amit keres és minden kor a maga képére és hasonlatosságára alakítja. A középkor áhítatot keresett benne, a lovagkor játszi természetet, a renaissance florisztikai ritkaságot, a barokk pompát, a biedermeier szerény vadvirágot, … Hűségesen kísérte s kíséri útján az embert, aki elragadta a természettől és viszi magával a múltak történelmi és a jövő ismeretlen állomásain át.”

Rapaics Raymund könyvét a botanikai szakmai alaposság, a történelem átfogó ismerete, a nyelvészeti, néprajzi mélységekben való jártasság, a művészet tisztelete jellemzi, de sorait mindvégig a szeretet és alázatosság hatja át.

Ezekkel a gondolatokkal nyújtom át és ajánlom minden kedves olvasónknak.

Dr. Sinóros – Szabó Botondné