Agrárkönyvtári Hírvilág, 2011. XVIII. évfolyam 3. szám

Nálunk történt – Könyvbemutató

 

A füstöskonyhától a mászókéményig

 

Révész Márta

Könyvtárunk állományának kiemelkedő szépségű darabjai közé tartoznak a Népi kultúra sorozat kötetei. A sorozaton belül több mű foglalkozik a népi tüzelőberendezések, tűzhelyek, kályhák, kemencék témájával. A fényképekkel, rajzolt ábrákkal, térképekkel bőségesen illusztrált könyvek részletesen tárgyalják, miként fejlődött a paraszti konyhahasználat módja hazánk különböző tájegységein a török időktől napjainkig.

A kezdetben használatos füstöskonyha mai szemmel nézve szinte elviselhetetlen volt. A konyhának nem volt kéménye, és szabad tűzön sütöttek-főztek benne. Amikor a konyha levegője megtelt füsttel, kinyitották az ajtókat-ablakokat, akkor viszont – télen legalábbis – a füsttel együtt a meleg is kiment. A szerencsésebb családok olyan házban laktak, amely nem ebből az egyetlen helyiségből állt. Ilyenkor a konyhával szomszédos szobában elhelyeztek egy kályhát, melynek füstjét a konyhába vezették, így a szoba füstmentessé vált.

A fent leírt füstöskonyha a török időktől fogva kezdett kiszorulni a használatból, elsőként a törökdúlta vidékeken. A lerombolt falvakban az épülő új házakban már kéményeket kezdtek kialakítani. Először a szabadkéményes konyha jött divatba: a konyha mennyezetét boltozatosan alakították ki, és kürtőt építettek, melyen keresztül a szabadba távozott a füst. A szabadkéményes konyha füstmentes, de télen nagyon hideg volt. A hatásos füstelvezetés következtében viszont mód volt több tüzelőberendezést is elhelyezni: a konyhában sütő-főző alkalmatosságokat, a szobában kályhát vagy – az Alföldön – búbos kemencét építettek. A szabadkéményes ház így lényegesen komfortosabb volt, mint a füstöskonyha.

Az 1800-as évek közepétől jelentkezett fahiány idézte elő a korszerűsítés következő lépését. Elsőként a polgári házakban építettek olyan komplex tüzelőberendezéseket, melyeknél már az energiatakarékosság szempontjai is szerepet kaptak. A korábbi kéménykürtő helyett tágas, de fallal lezárt ún. mászókéményt alakítottak ki. Az elnevezés onnan ered, hogy a mászókéménybe tisztítás céljából rendszeresen bele kellett mászni; a család igényei szerint a kéménybe több tüzelőberendezést is bekötöttek, így több füstjárat volt, melyeket rendszeresen tisztítani kellett. A tüzelőberendezések is úgy voltak megépítve, hogy az elhasznált energia minél jobban hasznosuljon: a főzéskor keletkező hő egy része a beépített vízmelegítő üst fűtésére, illetve a mászókéményben elhelyezett kolbász füstölésére is hasznosult. A mászókéményes konyha összességében nagyon praktikus, ugyanakkor energiatakarékos volt.

A fenti könyvek olvasásakor örömünket lelhetjük az emberi találékonyság és kreativitás megnyilvánulásaiban. A gazdag képanyag bemutatja, hogy hányféle kályha, kemence, kémény, konyha volt használatban. A helyi lehetőségektől függően hányféle anyagból, hányféle elrendezésben, hányféle formára készítették, hányféle módon díszítették mindezeket.

 Külön kötet foglalkozik a búbos kemencével, mely az Alföldön volt használatos. Szalmával, kukoricaszárral, mezőgazdasági hulladékkal fűtötték, és egyidejűleg szolgált a szoba fűtésére és kenyérsütésre. Takarékos, jól működő berendezés volt, melynek híre ment a szomszédos országokban is.

 

 

A Népi kultúra sorozat köteteit számos gyakorlati információ is színesíti. A szerzők leírják a búbos kemence építésének módját (nem betonból!), csakúgy, mint azt, hogyan kell a kenyérsütéshez szakszerűen felfűteni, hogyan világítottak a belsejében, és milyen recept szerint érdemes a házikenyeret elkészíteni.

 

Révész Márta