Agrárkönyvtári Hírvilág, 2012. XIX. évfolyam 2. szám

Nálunk történt – Könyvbemutató

                                    

„mert hisz a magyar a legrégibb időktől kezdve lovas nemzet volt”

Podmaniczky Gyula: Magyarország ménesei 1903-ban. Pallas

 

A magyar lótenyésztés történetének legsikeresebb időszaka 1869 és 1914 között volt. Ekkor az állam liberális gazdaságpolitikája az ágazatban a lehető legtöbb ember számára biztosította a legnagyobb boldogságra való törekvés lehetőségét. Az aranykorról eszünkbe juthatnak híres lovak és zsokéik, hozzáértő tenyésztők, díjak és hatalmas nyeremények, sikeres versenyek. A jelenkor számára Podmaniczky Gyula összefoglaló munkája, Magyarország állami és magánménesei lótenyésztésének kézikönyve őrizte meg, hogy milyen gazdag volt e korszak ménesekben.

Ki volt Podmaniczky Gyula? A Podmaniczkyek vagy Podmaniniek Trencsén vármegye legrégebbi családjai közé tartoztak. Nevüket a Vágh-Beszterce szomszédságában fekvő Podmanin helységről kapták. A Podmaniczky család birtoka Aszódon volt.

Podmaniczky János fiainak, II. Jánosnak és I. Sándornak Mária Terézia adományozta a bárói rangot 1782. július 5-én, ezt 1783-ban hirdették ki. A család még ugyanebben az évben felvette az aszódi nemesi előnevet is. A Podmaniczky családnak két fő vonala volt, az I. idősebb (alapítója báró Podmaniczky János) és a II. ifjabb (alapítója báró Podmaniczky Sándor) vonal. Aszódi báró Podmaniczky Gyula (1855-1920) az ifjabb vonalhoz tartozott. Apja, Podmaniczky Ármin (1825-1886) császári királyi kamarás és magyar királyi tanácsos, valamint Pest vármegye egyik választott szolgabírája volt. Anyja, gróf Keglevich Emma (1828-1876) Keglevich Gábor tárnokmester és Szlavniczai gróf Sándor Matild leánya volt. Podmaniczky Gyula a család harmadik gyermeke volt. Összesen négyen voltak testvérek: Elemér, Béla, Gyula és Endre.

Podmaniczky Gyula felesége Kőnig Zsófia (1856-1938) volt. A házasságból három gyermekük született: Elma, Tibor és Károly.

Podmaniczky Gyula tartalékos huszár főhadnagy, a pest megyei ág evangélikus esperességének felügyelője és a Földmívelésügyi Minisztériumban miniszteri titkár volt. A minisztériumon belül 1908. december 19-től a vadászati főosztály 2. ügyosztályát vezette osztálytanácsosként.

A korabeli lótenyésztéssel kapcsolatban jelentek meg cikkei a Vadász és Versenylapban és a Zalai Közlönyben is. A magyar lótenyésztésről vallott nézeteit a Magyarország lótenyésztésének múltja, jelene és jövője című munkájában írta le.

Legfontosabb munkája, a Magyarország állami és magánménesei lótenyésztésének kézikönyve 1903-ban Budapesten jelent meg a Pallas kiadásában. A könyvet a földmívelési miniszter megbízásából állította össze, a Földmívelési Minisztérium 3. kiadványa volt.

 

  

 

A könyv célja Magyarország ménesbeli lótenyésztésének ismertetése volt. A munka elkészítéséhez a ménesekről a ménestulajdonosok és megbízottaik szolgáltatták az adatokat. A magánménesek adatait a szerző ménteleposztályok szerint csoportosította. Az összegyűjtött adatok egyrészt az ágazat gazdasági folyamatainak, a lovak adás-vételének megkönnyítését szolgálták. Másrészt tájékoztatást adtak a honvédség és a lóavató-bizottságok számára a pótlovak beszerzésével kapcsolatban. A könyv tartalmazza az ország állami- és magánméneseinek vázlatos leírását, valamint a lófajták országos megoszlását.

A műben található csoportosított adatok fényesen bizonyítják lótenyésztésünk magas színvonalát s az angol telivér és arabs vér uralkodó voltát – vélekedett Podmaniczky.

A könyv három fő részből áll. Az első részben a szerző ismerteti a magyar királyi állami méneseket, a második részben a magánméneseket, a harmadik részben pedig az összegyűjtött adatok alapján levont következtetéseit. A könyv terjedelme összesen: 376 oldal.

A 18-19. század során megszületett a magyar lótenyésztési modell, amely a ménes, ménesbirtok, méntelep és a fedeztetési állomások intézményein alapult. A könyv első része a kisbéri, bábolnai, mezőhegyesi, fogarasi, kolozsi és gödöllői állami ménes, a bukin-palánkai csikótelep, valamint a kisbéri és a mezőhegyesi ménesbirtok lótenyésztésének ismertetését tartalmazza. Podmaniczky Gyula az állami ménesek történetét két fő részben írta le az alapítástól 1869-ig, majd 1869-től 1903-ig.

A siker biztosítására szükségkép kell, hogy az állam mindazon tenyészfajokkal rendelkezzék, mely fajok az ország különféle vidékei sajátságos érdekeinek, az éghajlat és növényzet, szokás és használatnak szemmel tartásával megfelelőleg előnyös eredményt képesek biztosítani – írja a Vadász és Versenylap.

Az aranykor megvalósulásában meghatározó szerepet játszó állami katonai ménesek különböző fajtákra specializálódtak. Az állami ménesekben folytatott tenyésztési munka során Mezőhegyesen kialakították a nonius-, a furioso-northstar- (angol félvér), és a gidrán törzset, Kisbéren az angol telivér és a magasvérű angol félvér törzset, Bábolnán az arab telivér és félvér törzset, Fogarason pedig a lipicai törzset. A méneseket eltérő céllal alapították. A mezőhegyesi és a bábolnai célja elsősorban a hadsereg lóellátása, a kisbérié az angol telivér és angol félvér ló meghonosítása és tenyésztése, a fogarasié pedig az ország hegyvidéki lótenyésztésének a fejlesztése volt.

A mezőhegyesi szakemberek munkája révén jelentősen javult a köztenyésztés minősége, és a hadsereg lóellátása is a támasztott kívánalmaknak megfelelően alakult. Küllemük alapján azonnal felismerhetők voltak ezek a lovak. Az állomány növekedése állategészségügyi és elhelyezési problémák miatt szükségessé tette egy csikótelep létesítését. Így jött létre 1900-ban a bukin-palánkai csikótelep, ami a mezőhegyesi ménesbirtok felügyelete alá tartozott. A bábolnai ménes szintén jelentősen hozzájárult a köztenyésztés minőségének javulásához, hiszen a köztenyésztés lóállománya nagyrészt keleti származású volt.

A kisbéri ménes megalapítása és fejlődése hozta meg azt a gyakorlatban is érvényre jutó fordulatot, amely a magyar ló tenyésztését a hanyatlásból a fellendülés útjára, az aranykorba vezette. Kisbér tehát az igazi, nemes, könnyebb luxusló termőhelye volt.

A Fogarason alapított negyedik állami ménes az ország hegyvidéki lótenyésztésének fejlesztését és az erdélyi lóállomány lipicai vérrel való nemesítését szolgálta.

A korszakban további méneseket alapítottak 1874-ben Gödöllőn, majd 1896-ban Kolozson. A gödöllői koronauradalom ménese kifejezetten gazdasági jellegű volt. A kolozsi ménes az erdélyi fajták megőrzését és nemesítését szolgálta. A köztenyésztés javulása e ménesek munkássága nyomán a dualizmus korában (1867–1918) sikeresen végbement.

Magyarország sohasem volt a fényűzési (luxus) ló tenyésztője általánosságban értve, hanem inkább a minden célnak megfelelő vérbeli lovat tenyésztette és tenyészti nagy tömegekben… – mondta Podmaniczky.

A könyv második feléből kiderül, hogy Magyarország és Erdély területén 1903-ban több mint 423 magánménes volt, többségüket a dualizmus korában alapították. E korszak legnagyobb nyertesei a magánménesek voltak.

 

 

A Magyar Királyság területén az állami ménesek mellett a lóállomány javítására 4 méntelepet állítottak fel székesfehér­vári, nagykőrösi, debreceni és sepsi­szent­györgyi köz­pont­tal. A négy méntelep alá összesen 19 ménteleposztály tartozott, amelyek a kö­vetkezők voltak: székesfe­hér­vári, bábolnai, nyitrai, nagyatádi, palini, nagykő­rösi, verseci, békéscsabai, bajai, dorozsmai, eperjesi, debreceni, turjaremetei, rimaszombati, szatmári, jászberényi, homoródi, sepsiszentgyörgyi és deési ménteleposztály.

A méntelepek szolgálták a köztenyésztés lóállományának javítását. A parasztságot szaktanácsadással is segítették. A méntelepek és ménteleposztályok élén egy-egy parancsnok állt. Minden egyes ménteleposztály működési területe bizonyos számú vármegyére terjedt ki, és minden vármegyében évente megállapították, hogy hol és hány, valamint milyen fajtájú ménekkel szervezzék meg a fedeztetési állomásokat.

A könyv második részében a szerző ismerteti az ország területén alapított magánméneseket. A magánménesek száma összesen 423, állománya 36 788 ló volt.

Podmaniczky Gyula nem írta össze azokat a méneseket, amelyek nem tudtak adatot szolgáltatni, valamint a 10 anyakancánál kevesebbet tartókat, ez alól kivételt képeztek az angol telivér ménesek.

A magánménesekről általában a következő adatokat írta le: ménes tulajdonosa, alapítási éve, helye, birtoka, tenyésztés, történet, értékesítés.

A magánménesek közül néhány egyedülálló sajátosságokkal rendelkezett. A Szent Benedek Rend tihanyi apátságának szántódi ménese volt a legrégebbi. A ménes alapítására vonatkozó adatok: I. Endre király 1052-ben a tihanyi apátságnak 34 db csődört ajándékozott, s emberemlékezet óta Szántódon ménes mindig volt – olvashatjuk.

Szintén jelentős volt a ciszterci rend zirci apátságának előszállási ménese, amely a folyamatos erőfeszítés és fejlesztési munka révén a korszakban mintagazdasággá vált.

Az arisztokrata családok közül jelentős volt a Festeticsek, Esterházyak, Wesselényiek és Forgáchok lótenyésztése, fontos szerepet töltöttek be az ágazat sikeressé tételében.

Az ország egyik leghíresebb, és egyben legsikeresebb magánménese a Festeticsek fenéki ménese volt. Ez a palini ménteleposztály területén alapított 17 ménes közül az egyetlen angol telivér ménes volt.

Kiemelkedett teljesítményével az Esterházyak tata-remeteségi ménese is, amely a korszakban egyfajta versenyló-idomító intézetként működött saját tréningpályával és lóversenypályával.

Az Esterházy család hercegi ágának ozorai ménese meghatározó szerepet töltött be a 19. századi magyar lótenyésztésben. Esterházy Miklós herceg hozatta be The Mermaidet, Water Nymph anyját, a csodakanca Kincsem nagyanyját, legnagyobb és legeredményesebb kancavonalunk megalapítóját.

A Forgách család szécsényi ágából származó gróf Forgách Kálmán és fiai szintén országos hírű lótenyésztést folytattak. A családnak Nagyszaláncon, Tiszacsegén, Alsókemencén és Mándokon voltak félvér, telivér és igás ménesei.

A Wesselényiek hozzáértését és lószeretetét bizonyította a Szilágy vármegye területén alapított öt ménes.

A könyv harmadik részében az összegyűjtött adatok alapján a szerző táblázatokkal, grafikonokkal és egy térkép segítségével ismertette következtetéseit. Míg a 19. század elején a magánménesek száma Magyarországon 64, Erdélyben 160 volt, a dualizmus korában (1867–1918) a magánménesek száma jelentősen megnőtt: 1903-ban már 423-at tartottak számon. Ebből 33-at 100 évvel korábban, hatot 200 évvel korábban, egyet pedig több mint 800 évvel korábban alapítottak.

A ménesek többségének alapítási ideje a dualizmus korára tehető. A 423 ménestulajdonos között volt olyan, aki a birtokán több ménest is tartott, így valójában 461 ménesről áll rendelkezésre adat. A 461 ménesből 59 ménesben tenyésztettek angol telivért és 337-ben angol félvért, tehát összesen 396 helyen tenyésztettek az angol vér alkalmazása mellett.

Ennek a vérnek átörökítő képessége fejlesztette lótenyésztésünket arra a fokra, mely mellett elértük, hogy lóanyagunk, illetve lovaink a legkülönfélébb viszonyok között is úgyszólván mindenütt helyt állanak, s hogy kiváló jó tulajdonságaik a külföld előtt oly elismerésnek örvendenek – írta a szerző.

A ménesek közül 32 helyen tenyésztettek arabs fajtát, 13 helyen anglo-normannt, 12 helyen ügetőket, 22 helyen lipicait, 19 helyen hidegvérű fajtát, és egy helyen polo-ponykat.

Podmaniczky Gyula munkájában megörökítette az utókor számára a lóágazat ménesbeli gazdagságát, így méltán mondhatjuk magunkról, hogy egykor lovas nemzet voltunk, de azért hogy újra azok legyünk, még sokat kell tennünk!

Magyarország lótenyésztése a jövőben is úgy mint eddig nagyban fog emelkedni. (…) Fejlődni fog számszerűleg és értékben a jövőben is Magyarország lótenyésztése közgazdasága nagy hasznára – vélekedett Podmaniczky Gyula

A lóágazatot emberek tették sikeressé a múltban, és emberek tehetik sikeressé a jövőben is.

 

Marton Melinda

lótenyésztés-történet kutató

www.lotenyesztestortenet.hu