Egy feledésbe merült területhasználati mód: a legelőerdő

Földes János: A legelő-erdők. A legeltetés kérdése Magyarországon s annak megoldása erdőgazdasági úton. Budapest, 1895

Legelőerdők kialakítása a korabeli Magyarországon címmel december 17-én került sor az olvasóköri rendezvénysorozat 2012. évi utolsó találkozójára az OMgK Ujhelyi termében. Földes János: A legelő-erdők. A legeltetés kérdése Magyarországon s annak megoldása erdőgazdasági úton című művével – melyet az Országos Erdészeti Egyesület adott ki 1895-ben Budapesten – ismerkedhettek meg az érdeklődők.

A XIX-XX. század fordulóján egyre nagyobb gondot jelentett előteremteni a gazdasági állatok számára a megfelelő mennyiségű takarmányt. Az állatállomány növekedése miatt a legelőterületek bővülésére lett volna szükség, azonban a terjedő földgazdasági tevékenység (gabonatermelés) ezt nem tette lehetővé.

A legelőterületek csökkenéséhez az 1879. évi (XXXI. t. cz.) Erdőtörvényben megfogalmazott rendelkezések is hozzájárultak, mert erdőkímélés céljából bizonyos erdőrészeket a legelő jószágok elől elzártak.

A kérdés tehát adott volt: hogyan lehet a gazdasági művelés alatt álló területek egy részét legeltetésre alkalmassá tenni? A választ, a megfelelő agrárstratégiát – a legelőerdők kialakítását – Földes János magyar királyi főerdész egy pályázati mű keretein belül dolgozta ki. Nehéz feladatra vállalkozott, mert olyan kérdés megoldásáról volt szó, melyre sem gyakorlati példák, sem nagy mennyiségű szakirodalom nem állt rendelkezésre, ezen kívül mintául szolgáló legelőerdők sem voltak. A pályamunkát az elismerések és a kitüntetés mellett bírálat is érte. A szerző a népies megfogalmazás, a magyar nyelvű kifejezések használatának volt híve, mely nem okozott osztatlan sikert. A pályázati anyagot ebből a szempontból elmarasztalás is érte: szándékosan ósdi, népies, tájszólásokkal hemzsegő. Földes János a kötet végén Mutatót állított össze a szövegben előforduló ritkább használatú eredeti magyar szavakról. Álljon itt néhány érdekesebb példa:

o   acintos = tippadt, megkeményedett föld

o   avas = öreg tölgyes

o   baromélő = legelő

o   csereklye = fenyőfák tűalomja

o   damasz = sertés

A könyv két részre tagolódik: az első felében az erdei legelőről és az ahhoz kapcsolódó tájhasználatokról ír a szerző, míg a másodikban a legelőerdők berendezéséről, okszerű kezeléséről, használatáról és felújításáról.

A legelőerdő olyan gazdálkodási mód, melynek célja nem annyira az értékes fanevelés, hanem a legeltetés. A legelő termőképessége a fák segítségével tartható fenn. A rendszeresen kezelt legelőerdő nem az egyszerű erdőirtás révén létrejött fás legelő, nem legeltetésre használt erdőmaradvány, továbbá nem azonos a cseprentésekkel (bokros csalit, fiatal erdő) sem.

A legelőerdőnek számos előnye van a nyílt legelőkhöz képest. A sertés és a baromfi sok fehérjében gazdag, értékes tápanyagot jelentő rovart gyűjthet össze. Az erdei cserebogár, illetve pajorjának pusztítása erdővédelmi szempontból is kifejezetten hasznos. Vízpartokon szívesen fogyasztják a sertések a sulyom – mely az álló- és lassú folyóvizek vízfelszínét borító vadnövény – termését, ez különleges alakú, ízletes és tápdús. Lisztes belsejéből ínséges időkben kenyeret is készítettek. Ezen kívül az erdei gyümölcsök, a tölgy- és bükkmakk is kiváló takarmányforrás. A fák enyhet adó árnyéka minden legelő állat számára felüdülést jelent a nyári forróságban.

A legeltetéses állattartás azonban a terület degradációját is okozhatja, amennyiben hiányzik a kellő szakértelem. A túllegeltetésnek számos káros hatása lehet. A túl nagy létszámú állatállomány meggátolhatja a gyep regenerálódását, bizonyos taposást tűrő gyomfajok elszaporodhatnak. A növényzet csökkenése miatt az erózió veszélye nő, szélsőséges esetben a terület kopárosodásához is vezethet (pl. Fiume feletti karsztvidék). Humboldt igen találó megfogalmazása szerint a hegyeken és azok tetőin levő erdők kiirtása annyi, mint az ég vízvezetékeinek lerombolása.

Földes János a károk mérséklésének több lehetőségét sorolta fel.

o   A marhát csak azon időtül csapjuk ki az erdőre, mikor az a marha szája alól kinőtt (nem éri el a koronát), a törvény 15 éven alóli erdőből kitiltja a jószágot.

o   Legelőterek felosztása: úgy kell felosztani az egyes állatnemek között, hogy azok természetének legjobban megfeleljenek:

1.             szarvasmarha: hosszú szálas füvet kedveli, nedves helyeken növő savanyú füveket nem eszi,

2.             juh: rövid, apró füvet kedveli, legszárazabb helyeken megél (először a szarvasmarha menjen a legelőre, aztán a juh),

3.             sertés: nedves mocsaras területeket kedveli.

A legelőterületek jó karban tartására a szerző szerint nincs hathatósabb eszköz, mint az erdő, melynek okai a következők: a fa gyökereivel mélyről veszi fel a tápanyagot, a levélalom a televényképzésben (humusz) játszik fontos szerepet, az avarral megjavított erdei talaj zamatosabb füveket terem, illetve a fa árnyéka óv a kiszáradástól, üde legelőt eredményez.

Az 1863. aszályos év mostoha csapadékviszonyairól tájékoztatást nyújt az évi csapadékösszeg, ami Budapesten 328 mm, Magyaróvárott 334 mm, Nyitrán 345 mm, Veszprémben 379 mm, Debrecenben 412 mm volt (www.kormany.hu), összehasonlításul az országos csapadékösszeg 2011-ben hazánk területén 404,4 mm volt (www.met.hu). Ebben az ínséges évben éheztek az emberek és az állatok is. Szalmából, fakéregből sütöttek kenyeret, az állatoknak takarmányként lombtakarmányt gyűjtöttek. A könyv szerzője gyermekként élte át ezt a nehéz időszakot, közvetlen tapasztalatai voltak az erdei lombtakarmány vagy lombszéna hasznosításáról. Nem minden fafaj levele alkalmas lombszénának, pl. dió, bálványfa nem használható fel ilyen célra. Ugyanazok a fák legalkalmasabbak lombtakarmányra, melyek a lerágás veszélyének leginkább ki vannak téve. Ezek a következők: kőris, hárs, kecskefűz, juhar, rezgőnyár, akác, eper. Legnagyobb értékűnek Földes János a kanadai nyárfát tekintette. A nyár és a fűz kesernyés lombját a szarvasmarha és a ló nem veti meg, sőt a ló a kérgét is szívesen lerágja. A szarvasmarha a szilt, bükköt, égert és a tölgyet nem annyira szereti, de kiteleltethető ezen is. A juh és a kecske nem válogatós. Ugyanakkor a szerző kiemeli azt is, hogy a lombtakarmány szedése mindig káros a fára. „Erdei nyavalya” elkerülése érdekében a fák vékonyabb ágait célszerű kíméletesen vágni, így vidor növést mutathatnak.

Az aszályos időjárás miatt az állattartók szalma híján más alomanyagok után voltak kénytelenek nézni, így kezdték az avart is ilyen célra hasznosítani. Földes azonban felhívta a figyelmet arra, hogy amit az erdei alommal vagy falevél-aljazóval pótolni akartak, az tökéletlenül pótolható, ellenben mit az erdőtalaj az alom eltávolítása folytán szenved, egyáltalán kipótolatlanul maradt.

A kötet második részében a legelőerdők berendezésével, okszerű kezelésével, használatával és felújításával ismerkedhet meg az olvasó. Földes János a legelőerdők kialakítását termőhelyenként mutatja be, így az árterületen, az agyagos talajon, szikeseken, futóhomokon, dombvidékeken, hegységekben és a havasokban külön-külön részletezi e területhasználati mód sajátosságait. Példaként két olyan termőhely legelőerdő-gazdálkodásába szeretnék bepillantást mutatni, melyek az ott jellemző talajviszonyok miatt érzékenyebbek a legeltetésre.

Az alföldi futóhomok a fatelepítésre kevésbé kedvező, és a legeltetés hatása igen rombolóvá tud válni. A túllegeltetés veszélye fenyegeti ezt a területet, mégis a kedvezőtlen talajadottságok főként állattartásra utalták az ott élőket. Az alföldi futóhomokon tehát fokozottan szükségszerű az okszerű legelőerdő-gazdálkodás. A szerző a következő technológiai lépéseket ajánlja: szántás, gyomirtás, két év kapanövény-termesztés (hogy a föld megtisztuljon), majd következhet az erdőtelepítés, melynek során érdemes néhány tanácsot megfogadni. Száraz buckákra akác kerüljön (nem bírja a fenékvizet), a középmagas hajlatok, ahol elég televényes a homok a tölgy számára kedvezőek, ha kevésbé tápanyagdús a talaj fekete fenyő, illetve eperfa is alkalmazható (lombtakarmány, selyemhernyó), semlyékek aljára éger és platán is szóba jöhet, rosszabb talajrészletekbe kanadai nyár vagy a laza lombkoronájú Gleditschia telepíthető.

A hegyvidékeken bükkös legelőerdők kialakítását szorgalmazza a szerző. Magyarország hegykoszorújának legszélesebb öve (600–1000 m) már túlemelkedik azon, melyet a tenger mély agyagrétegekkel töltött fel. A sekély talaj a kőzet mállásából származik, közvetlen azon nyugszik, így onnan könnyen lemosható. Ebből következően a legeltetés nagyobb óvatosságot igényel. A bükkerdő legelőerdővé alakításának lépései a következők: bükkerdő-gyérítés – a fákat többesével csukronként hagyjuk meg, mert a magányosan álló bükkfa hamar napszúrást kap; kérge felpattogzik, csemete sem képes a közvetlen napon fejlődni. A bükkös legelőerdő tölggyel is keverhető a következő módon: bükkrégió alsó határában a bükkanyafák alá fészekbe tölgymakkvetéssel. A bükkövezet középső részére kőris, juhar, szil is kerülhet. A felső régióban a luc- és a jegenyefenyő számára a jó környezeti körülményeket biztosítottak. Legrosszabb talajba nyírfa közbetelepítését ajánlja a szerző.

Az egykori legelőerdők jelentős táj- és kultúrtörténeti értéket képviselnek, kutatásuk a gazdálkodási hagyományok alaposabb megismerését teszi lehetővé. A biológiai sokféleség megőrzésében, különleges élőhely fenntartásban szerepük egyedülálló, természetvédelmi kezelésük indokolt.

Polgárné Balogh Eszter