Beton-heavy prehumusz koktél

Hörcher László festőművész és médiaszereplő Betonkoktél című „prehumusz” kiállítása 2014. május 5-én nyílt meg az OMgK VárMező Galériájában.

A következőkben megpróbálhatnánk ugyan a képekre szorítkozni, de úgy csupán egyetlen bekezdéssel kellene beérnie az olvasónak. Másrészt pedig azért sem mehetünk el szó nélkül a hörcheri fenomén egésze mellett, mert nyilvánvaló, hogy az alkotó művészete részeként tart igényt olyan figyelemre is, mely az ő személyét s nem csupán művészi tevékenységének tárgyi eredményeit illeti. Jelenleg még látható a Youtube-on  a megnyitó egy részéről készült filmfelvétel, melyből szószaporítás nélkül is megtudjuk, mi a Hörcher-fenomén. Ám ha netán – s könnyen lehet – eltűnik a felvétel az internetről, a jövendő hoppon maradt nyájas olvasóit a következő összefoglalóval tudjuk kárpótolni.

A „médiaszereplés” sajátos élet- és tudatforma, egyben sajátos tünemény. A médiaszereplő a semmiből tűnik fel számunkra. Azon vesszük észre magunkat, hogy már itt is van. Keletkezéséről, fejlődésének regényéről mindörökre lemaradtunk mi, dolgozó néptömegek. Bármiféle legitimitás-problémának beelőzve már elő is állt vesszőparipájával, melyet – ebben szinte biztosak lehetünk – a következő hónapokban-években addig hajszol majd a minél nagyobb nyilvánosság előtt, míg az ki nem dől alóla (sebaj! addigra már feltűnt a színen sok őreá következő lovas). Jellemzően paripájával nem tart sehová. A pálya, melyet befut az őt szerepeltető médium eleve adott porondjának kiterjedésével egy. Ha mondjuk az RTL Klub szerepelteti az illetőt, akkor országos méretű a körpálya, ha egy kis klubhelyiség, akkor homokozónyi játéktér – abban azonban nincs különbség, hogy szellemileg a megrendeltség körén arasznyival sem lép túl az illető.* Az önellentmondás pillanatai, a személyiségfejlődés mozzanatai nem férnek bele a médiaszereplés repertoárjába, mert a médiaszereplő: termék (image), és a mi világunkban ugyan ki szereti az olyan terméket, mely egyik héten még ilyen, másikon már amolyan?

Feledy Balázs, Hörcher László és Kovács Attila

Hörcher László vesszőparipája az, hogy szereti a „fémzenét”, az „elborultságot”, és hogy nem szereti azokat, akik nem eléggé szeretik őt az életben ilyen vagy olyan formán. Az élet ugyanis őszerinte Hörcher Lászlóról szól, ami pedig ennek ellentmond, ok a lázadásra és provokációra. Utóbbi abban a módban áll, ahogyan kiállításaira az utóbbi időben fölhívja a figyelmet. A fővárosi kisgalériás tárlatmegnyitók pogácsabajnokainak és a betévedőknek elváltoztatott hangú dörgedelmeket ad elő (barátait dicsőíti, rosszakaróit átkozza), heavy-metal zenét játszik le és összetör egy húrozatlan akusztikus gitárt. Ennek az „extatikus performansznak” (Feledy Balázs) mentségére írandó, hogy teljes egészében szarkasztikus és önironikus, önmaga paródiája. Voltaképp minden és mindenki idézőjelbe van téve, ami a dörgedelmekben elhangzik, még olykor szellemesen is. Végtére azonban nincs megláttató ereje az egésznek, nem tudni, mi végre vagyunk ott a megnyitón. Összességében giccsként (az önmagán túl nem mutató kuriózum értelmében) könyvelhetjük el a Hörcher-fenomént. A Youtube tanúsága szerint az ilyen Hörcher-féle kiállításmegnyitók egy pontján valamely felkért neves művészettörténész szokta méltatni az alkotót. Ezek az emberek – jelen esetben Feledy Balázs – komoly szellemi munkát fektetnek abba, hogy értelmet tulajdonítsanak mind a Hörcher-képeknek mind a Hörcher-fenoménnak, s egymással tartalmas összefüggésbe hozzák a kettőt.

A megnyitónak ez a pontja az OMgK-ban is kínosan humoros volt. Még csak imént „borotválta le fejünket” élőben „a fémzene kovácsa, torzított gitárjával Kovács Attila, az Akela bárdistája”, még ocsúdunk a dörgedelmek és a gitártörés viharából, még úszunk a boldogságban, hogy végre van valaki, aki fölszabadította magát a társadalmas viselkedés konvenciói alól… de már köszörüli is torkát a választékos nyelvű diszkurzív racionalitás, hogy elmagyarázza, mit is éltünk át ezen az extatikus performanszon, s milyen konvencióba tartozik a konvenció-szegés.

Feledy Balázs csipkelődő kritikával fűszerezett beszéde – bár szituáltságánál fogva nevetséges – mindazonáltal helytállóan lényegi és szellemes volt. (Így kezdte: „Kedves sorstársaim!”) A művészettörténész sem vont határt a Hörcher-képek és a Hörcher-fenomén között, a képek értelmezésében a fenomén (mint életrajzi háttér) vonatkoztatási pontként szolgált. Az üvöltésnek és a némaságnak a képekben feszülő ellentétét – mint tartalmi mozzanatot – nem volt nehéz ekképp felszínre hoznia. Ha szemügyre vesszük ezeket a szürreálisan geometrikus, élettelen városképeket:

      – kifényezett rendjük és halotti csendjük nyilvánvaló ellentétben áll a dörgedelmekkel és a heavy-metallal.

De hangnak és csendnek kiáltó ellentéte mindenféle Hörcher-fenomén nélkül is benne van ezekben a képekben. Mégpedig érdekes és tartalmas módon.

 A lecsupaszított architektúra emberi környezetet (hang) emberen túli állapotban (csend) jelenít meg. Földön kívüli hangulat uralkodik a képeken. Ez a hangulat van megcélozva a festő által, a néző ebben gyönyörködhet, ez a képek valódi tartalma. De miben áll ez a hangulat, miért izgalmas, és milyen kifejező eszközökből szűrődik össze? A témaválasztás hagyományos: városkép. Az ábrázolásmód hagyományos: látványkövető perspektíva és fényhatás. A képeken süt a nap, a vetett árnyékok rendszere a múlás, az időbeliség érzetét kelti. Nem tudjuk azonban, hogy kinek az ideje múlik itt. Hogy emberi időben lennénk, annak ellene szól az emberalakok hiánya, és az a fogás, hogy az apró részletek szintjén absztrakttá válik az ábrázolás. A látványkövetés a részletek szintje előtt megáll: nincs a házfalaknak többféle színárnyalata, egyetlen jól eltalált szín tölti ki a felületeket s nem látunk vakolatrepedést, nedvességfoltot, a romlás egyéb jeleit a falakon; nincsenek földön heverő apróságok, esetlegességek; nincs változás az ég kékjében, sehol egy felhő. Mindez az időbeliséget tagadja a képen, a változás lehetetlenségét hirdeti, miközben mégiscsak ott van mindenütt a vetett árnyék, mely – napóra! – az időbeliség kitüntetett szimbóluma. Talán valamiféle megállított időben, kimerevített pillanatban tartózkodunk? Mintha lehetséges volna a valóság térdimenziójához fogható módon az idődimenziót is nagyítóüveg alá venni? Ez a felnagyított pillanat egy másvilági valósághoz, mindennapi tudatunk elől elzárt, metafizikai létsíkhoz tartozik. Ennek a létszférának a csendjét sugározzák a képek. Ez a csend pedig a tagadásé: saját létezésünk pillanatnyi elnémításának csendje. S jó ebben a csendben tartózkodni. Így válnak tartalmassá ezek a roppant üres képek.

A kiállítás legjobbja véleményem szerint ez volt:

Az ábrázolt szoba falán a fentebbi városképek függnek, mint valami feladványok, „képletek”, enigmatikus kihívások a létezés megértésére. A szoba annak szobája lehet, aki azért veszi körbe magát ezekkel az ikonokkal, mert elfogadta a kihívást. A fény érezhetően kívülről jut a szobába, a nap valamely szakaszában járunk, időben vagyunk, a szoba lakójának idejében. Az ajtó nyílóban-csukódóban áll, a parketta mindjárt recsegni fog, amint a szoba lakója felocsúdik az igazság pillanatából és folytatja mindennapi életét.

Lukácsi Balázs

* Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,

harmadnap a királyi ház elébe.
ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teriték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul, Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

(Babits Mihály: Jónás könyve)    ↑