A szervezett magyar galambtenyésztés történetének és szakirodalmának néhány kérdése

I. rész

A hazai galambtenyésztés szervezeti keretek között történő megjelenése a „Columbia” Budapesti Galambkedvelők Körének 1882-es megalakulásáig nyúlik vissza. Ettől az időponttól beszélhetünk hivatalosan is szervezett magyar galambtenyésztésről, ami nem jelenti azt, hogy akár évszázadokkal a galambtenyésztés szervezeti kereteinek létrejötte előtt ne találkoznánk a galambtenyésztés témakörének általános vonatkozásait – esetleg egyes galambfajták külső ismertetőjegyeinek leírását is – tartalmazó hazai vonatkozású írásokkal. A szervezett magyar galambtenyésztés történetének és szakirodalmának néhány kérdése című cikksorozat első részében a szóban forgó témakör főbb csomópontjainak körbejárására teszünk kísérletet a kezdetektől 1920-ig terjedő időkeretben. Létjogosultságát mindenekelőtt az adhatja meg, hogy a szervezett magyar galambtenyésztés átfogó históriáját – a téma meghatározó szegmenseire a teljesség igényével fókuszálva – ez idáig egyetlen munka sem vizsgálta, így önmagában már emiatt is hiánypótló lehet.[1] Mindazonáltal a magyar galambtenyésztés szakirodalmának néhány kérdését is érinti, főképp azokat, amelyeket témánk szempontjából a szervezett magyar galambtenyésztés történetének egyes állomásai közé ékelve hangsúlyosnak gondolunk. A cikksorozat ily módon a téma magyar nyelvű szakirodalmát felölelő – az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ honlapján hamarosan hozzáférhető –bibliográfiai összeállítás használata előtt galambkedvelők számára érdekes olvasmányul szolgálhat.

A magyar galambtenyésztés történelmi múltja után nyúlva, illetve szakirodalmának kezdeti időszakát tanulmányozva Szikora András szakíróval együtt elmondhatjuk: „több a fehér folt, mint a reális alapokon nyugvó hiteles adat.” [2] A Katonagalambok, hírvivő galambok című könyv szerzőjének megállapítása a postagalambtartás esetében rendelkezik némi racionális maggal, hiszen postagalambokat már évszázadokkal ezelőtt is használtak titkos üzenetek vagy hadiesemények utáni jelentések célba juttatására. Ez a körülmény többnyire elszeparált helyen és titokban történő tenyésztésüket feltételezte. Postagalambok tartására és tenyésztésére vonatkozó tiltó rendelkezéseket – melyek megszegése esetén általában az állományt a helyszínen könyörtelenül kiirtották – még a XX. század közepén is találunk Magyarországon.[3]

A Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeum Könyvtára által 1936-ban napvilágot látott bibliográfiai összeállítás tartalmazza az első magyar nyelvű állattani összefoglalást, amely eredetileg latin nyelven jelent meg Franzius Farkas tollából 1612-ben, és amelyet Egy jeles vadkert, avagy az oktalan állatoknak… teljes históriája címmel Miskolczy Gáspár fordított magyarra.[4] A wittenbergi tanár és hittudor szerint, az „oktalan állatok Historia szerint való” leírásának létjogosultságát az adja meg, hogy legalkalmasabb „Mind a szent emberek, mind pedig evilági Bölcsek írásainak magyarázatjára.” És valóban. Szerzője tanulságokat, erkölcsi célzatú hasonlatokat von le az egyes állatfajok leírásainál a vallásra vonatkozólag: „A Szent Lélek Galamb formában jelenik meg. Idvözítőnk parancsolja, hogy legyünk szelídek, mint a Galambok és okosak, mint a Kígyók.” [5]

Magyar vonatkozásban a galambokról már részletesebben szóló munkák között időrendben – a teljesség igénye nélkül – elsőként a latin nyelven íródott és 1793-ban megjelenő Ornithologia sive historia avium Hungariae című művet említhetjük. Szerzője, Joan Bpt. Grissinger könyve hetedik fejezetében foglalkozik – egyes kifejezéseket már magyarul írva – a galambokkal. A szerző nemcsak ismertet egyes galambfajtákat, hanem külön fejezetet szentel a galambtartás egyéb területeinek is.[6] Ugyancsak részletesebb leírást közöl Lánghy István mezőgazdasági és természettudományi író az 1831-ben napvilágot látott Az értelmes, gyakorlott, és gondos baromfi-tenyésztő jó gazda-asszony, és orvos című művének szintén hetedik, „A galambokról” szóló fejezetében. A könyv szerzője az akkori galambfajták – mint a Gatyás Galamb, Begyes Galamb, Posta Galamb, Fodrosbegyű Galamb, Szélesfarkú Galamb, Keringő Galamb – tulajdonságait összegezve külön alfejezetekben részletezi a galambtenyésztés olyan szegmenseit is, mint a galambegészségügy „A galambok betegségéről és azok gyógyításáról” címmel.[7]

A szervezett magyar galambtenyésztés megindulása előtti időszak témánkba vágó önálló köteteit szemügyre véve mindenképpen meg kell említenünk Leibitzer János gazdatiszt 1835-ben született Méhe-, Selyembogár-, Disznó- 's Baromfitenyésztés címmel kiadott írását. Jóllehet munkájának „Galambnevelés” című fejezete kissé vázlatosra sikeredett, a fent összegzett munkákhoz hasonlóan érinti az egyes galambfajták legjellemzőbb külső ismertetőjegyeinek leírásán túl a galambtartás és galambegészségügy témakörét is.

Nem mehetünk el szó nélkül Peregriny Elek 1852-es Természettörténet az ifjúság tanítására és házi használatára című műve mellett sem. Bár munkáját nevelőként az „ifjúság tanítására és házi használatra” írta, korabeli mércével mérve mégis igen részletes leírást közöl a galambokról.

Néhány évvel a galambtenyésztés szervezeti kereteinek létrehozása előtt létezett már olyan időszaki kiadvány is, amely helyet adott a galambtenyésztés témakörének. Ide sorolható a Grubiczy Géza gazdasági szakíró tulajdonában lévő – valamint az általa szerkesztett – első magyar nyelvű kisállat-tenyésztési szaklap: a Gallus. A havi rendszerességgel nyolc oldal terjedelemben megjelenő szaklap 1876 karácsonyán indult. A tizenkét évfolyamot megélt kiadvány kezdetben főként baromfi- és nyúltenyésztéssel kapcsolatos cikkeket közölt, ám 1877 januárjától hivatalos közlönye lett a „Columbia” Budapesti Galambkedvelők Körének.

             A modern magyar baromfi-gazdálkodás úttörője kezdettől fogva arra törekedett, hogy írásaival és a külföldi szaklapok cikkeinek fordításaival a galambtenyésztés szakmai vonatkozásain túl a postagalambokkal való versenyzés fogásait is népszerűsítse a tenyésztők körében. Az első nemzetközi baromfi-kiállítás szervezésében élen járó Grubiczy Géza által szerkesztett lap foglalkozott a galambtenyésztés általános kérdéseivel, a postagalambászokat érintő témákkal, de egy-egy röp-, dísz- és húsgalambfajta ábrákkal ellátott ismertetésének is szentelt helyet számaiban. A Gallus című kiadvány jelentette be a „Columbia” Budapesti Galambkedvelők Köre néven 1882. január 7-én megalakult első önálló magyar egyesület létrejöttének tényét is.[8]  Az 1936-ig fennálló – évente átlagosan tizenöt-húsz tanácskozást tartó – szervezet úttörőként foglalta keretek közé különböző szakosztályaiban a magyar galambtenyésztőket a budapesti Fecske utcában. (A szervezet üléseinek színhelye a későbbiekben egyre inkább a Columbia-kör pénztárosának, Maloschik Ferencnek tulajdonában levő Népszínház utcai ingatlan volt.)

A Columbia-kör megalakulását követően – jóllehet a kezdeti időkben főként budai polgárokból álló taglétszáma fennállása alatt nemigen haladta meg a hetven-nyolcvan főt – az újpesti és a rákospalotai szervezetek mellett megkezdték tevékenységüket az egyes galambfajtákat kedvelő, az esetek többségében vendéglátó egységekben összeülő vidéki társaságok. Az egyik első vidéki megmozdulást a pécsi I-ső magyar házi szárnyasokat, postagalambokat, tengeri nyulakat, ebeket tenyésztő és madarakat védő-egylet létrejötte jelentette 1885 júliusában.

A szervezeti élet igazi lendületet akkor vett, amikor 1886 februárjában a Columbia-kör rendkívüli közgyűlése a Gallus főszerkesztőjeként ismert – akkor már a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Magyar Királyi Minisztérium miniszteri titkáraként tevékenykedő – Grubiczy Gézát választotta a szervezet elnökévé, aki elnöki beszédében minél több szakcikk írására kérte a tagságot.[9] Ettől a pillanattól válik a Gallus című szaklap a fentebb említett két szervezet immár hivatalos közlönyévé, amelyben sorra jelentették meg írásaikat a magyar galambtenyésztés szakirodalmának megalapítói, akik közül Bacskay János, Temesvári Ferenc, Isaszegi Domokos, Kovásznay Zsigmond és – a Szárnyasaink című szaklap megalapítója, az Országos Baromfitenyésztési Egyesület igazgatója – Parthay Géza neve mindenképpen említést érdemel.

A szervezeti kereteket öltő magyar galambtenyésztők önálló kiállításának megrendezésére még éveket kellett várni. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az 1875-ben alakult Országos Baromfitenyésztési Egyesület – amely lényegében összefogta az ország több pontján megalakult baromfi-, galamb- és házinyúltenyésztő egyesületeket, illetve amelynek elsődleges célja volt előadások tartásán, tagjainak tenyészállatokhoz való segítésén túl kiállítások rendezése is – által rendezett kiállítások karolják fel a hazai tenyészanyagot. A budapesti Andrássy úton 1892 szeptemberének végén megrendezett nemzetközi baromfi-kiállításon tenyésztőik – mindenekelőtt Petz Miklós, Horváth Antal, Strasser József, Burger János, Schwartz József, Hidassy Márton, Losonczy Albert, Beke Károly, Perényi Dénes, Győrffy Aladár – jóvoltából már szép számmal képviseltették magukat keringők, bagdetták, golyvások, sirálykák, strasserek, tyúktarkák és máltai galambok is.[10] A Columbia-kör megalakulását követő időszakban, úgy tűnik, a keringő galambok fő pártfogója Petz Miklós, a díszgalamboké Parthay Géza, a postagalamboké a szervezet első elnöke, Grubiczy Géza volt.

A postagalamb-tenyésztésre jellemző – évszázados múltra visszatekintő – titoktartás ellenére a tenyésztők tábora már a XIX-XX. század fordulóján szervezettebbnek tűnik, mint a legtágabb értelemben vett galambászat egyéb területein tevékenykedő tenyésztők közösségei. Csaknem fél évszázaddal később, a röp-, dísz- és haszongalambfajták tenyésztésének históriájára visszapillantva a Magyar Galambsport Szövetség hivatalos lapjában Antal István is megjegyzi: „Az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján meg kell állapítani, hogy egynéhány dísz- és gazdasági fajtánkat kivéve nem fejlődés, hanem visszaesés következett be ebben a sportban. Nincsenek érdemükhöz méltóan felkarolva a Magyar óriás házi, Magyar fodros, Magyar pávás, Tyúktarka galambfajtáink, melyeknek nemzetközi értéke valutában kifejezve összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a díszgalambként tenyésztett röpgalambjainké.” [11]

Ez a tendencia részben a postagalamb-tenyésztés már említett hadi célokat is szolgáló tulajdonságával magyarázható. A „Columbia” Budapesti Galambkedvelők Körének új elnöke ugyancsak kiemeli 1886-os beszédében: „Galambjainkat általában kedvtelésből tartjuk, ápoljuk, szaporítjuk, nemesítjük. És ez jól van így, mert tudjuk azt, hogy az ember a munka fáradalmai után felüdülésre, szórakozásra vágyakozik… De gazdasági tekintetből is érdemelnek a galambok figyelmet, mert a galambok némely fajtái, mint hústermelők és gyommagirtók is számba vehető tényezők. A galambposta intézményt, ennek honvédelmi tekintetben való rendkívüli fontosságát ismerjük mindannyian…[12]

A szervezett postagalamb-tenyésztés az Osztrák-Magyar Monarchia területén már a kiegyezést követő években kezdetét vette, amikor Zimmermann Ágoston elnökletével 1874-ben megalakult a bécsi székhelyű Osztrák-Magyar Postagalamb Egyesület.[13] A postagalambok teljesítményének felmérése és a gyakorlati alkalmazhatóságukban rejlő lehetőségek feltérképezése a közös hadsereg kereteiben zajlott. A dualizmus rendszerének közös hadügyminisztériuma Komáromban állította fel az első magyar galambposta-állomást. A komáromihoz hasonló állomások felállításának központi kezdeményezése nagyban elősegítette a postagalambászat hazai földön való térhódítását, hiszen a hadügyminisztérium – a Monarchia postagalamb-állományának feltérképezése után – a krakkói, bécsi olmützi, semmeringi állomány mellett a komáromi állomás postagalamb-feleslegéből is díjmentesen ajánlott fel tenyészanyagot.  A jelenség oka mögött elsősorban az a szándék állt, hogy egy várható háborús konfliktus esetén kellő nagyságú postagalamb-állomány álljon a Monarchia közös hadseregének rendelkezésére. A szervezett adományozási akciók keretében ugyanakkor postagalamb-tenyésztésre vállalkozó magánszemélyek juthattak fajtatiszta és ellenőrzött teljesítőképességgel rendelkező szülőktől származó postagalambokhoz. A császári- és királyi közös hadügyminisztérium a Gallus című szaklap szerkesztőségét kérte az adományozás meghirdetéséhez, amely készségesen közvetítette annak felhívását az olvasókhoz, hozzátéve: „Jobb alkalom jeles tulajdonságú galambok szerzésére, mint most eddig nem kínálkozott, tehát használjuk fel.” [14] A komáromi katonai postagalamb-állomás évtizedekkel a Columbia-kör megalakulása után is vérfrissítés céljából bocsátott rendelkezésre tenyészanyagot. Érdekes adalék lehet, hogy az 1891-es miskolci baromfi-kiállításon bemutatott hazai postagalambok – mivel a résztvevő galambok a komáromi postagalamb-állomásról származtak – komáromi postagalamb néven szerepeltek.[15]

A hazai postagalambászat, valamint a röp-, dísz- és haszongalamb-tenyésztés átfogó témakörének kérdéseiről – mint az egyes galambfajták külső ismertetőjegyeinek leírásai, a postagalambászok által megrendezett versenyek és ezek eredményei, a Columbia-kör havi rendszerességgel megtartott tanácskozásai – naprakészen számolt be az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Baromfitenyésztési Szakosztályának Baromfiak címet viselő hivatalos közlönye, a Házi szárnyasaink, a galambtenyésztés témakörében a Gallus méltó utódának tekinthető Baromfitenyésztési Lapok, valamint az annál jóval hosszabb életű Szárnyasaink. Az állatfényképezés a századfordulón még gyermekcipőben járt, ám a Szárnyasaink igényes szerkesztője kezdettől fogva gazdagon illusztrált lapot kívánt olvasói kezébe juttatni. A szaklap egyes számainak tollrajzos galambábráit szinte kivétel nélkül a szerkesztő Parthay Géza készítette, Rieger Viktor és Dobay Zsigmond illusztrátorok közreműködésével.

 Parthay Géza Magyar pávagalambja a századfordulón készült sajátkezű rajzán és egy példánya napjainkban

Parthay Géza nem kizárólag elméleti szakemberként járult hozzá a hazai galambtenyésztés ügyéhez. A Magyar pávagalambot angol, skót és indiai pávagalambok keresztezéséből kitenyésztő Parthay úttörőként szorgalmazta kísérleti telepek létesítését, amelynek maga állt az élére a főváros közelében általa létrehozott nagyszabású telepével. A Szárnyasaink szerkesztője pávagalambok mellett többek között strasszereket, parókásokat, keleti sirálykákat, keringőket és begyesgalambokat is tenyésztett, nem utolsó sorban azért, hogy a galambtenyésztés ügye iránt érdeklődőket igény szerint megbízható tenyészanyaggal lássa el. Parthay Géza emellett teleplátogatásokkal egybekötött szaktanfolyamokat is rendezett Budapesten.[16]

A baromfitenyésztéssel foglalkozó szaklapokban galambtenyésztés témakörében publikáló korabeli szerzők közül az egyik legtermékenyebbnek kétségtelenül Balassa György bizonyult, és írásainak nem kizárólag a Szárnyasaink adott helyet. A szakíró 1891 és 1918 között született csaknem hatszáz cikkének –  mint általánosságban véve a galambászat témakörében született korabeli fejtegetéseknek – a Galambtenyésztők Országos Egyesülete által A Galamb címen Pachmann István szerkesztésében havi rendszerességgel megjelenő illusztrált szaklap, illetve a Winkler János által szerkesztett és a Baromfitenyésztők Országos Egyesülete hivatalos közlönyének számító Baromfitenyésztők Lapja is helyet adott hasábjain.[17] Balassa György nevéhez fűződik továbbá az első átfogó jellegű magyar nyelvű galambtenyésztési szakkönyv megírása is, amelyet 1901-ben Az okszerű galambtenyésztés különös tekintettel a keringő és postagalambokra” címmel[18] adtak ki.

A „Columbia-kör” köré csoportosuló postagalamb-tenyésztők életében nagy fellendülést hozott, amikor előbb az eredetileg orvos Dirner Lajos – aki évekkel később a mai budapesti Horánszky utcai dúcából tucatjával adományozta a postagalamb-fiókákat a fiatal kezdő postagalamb-tenyésztőknek – majd a későbbiekben Dirner Lajos mellett a szervezet alelnöki posztját egy ideig betöltő Jandaurek Vince vette át a Columbia-kör elnökségét.  Az Országos Baromfitenyésztési Egyesület választmányának 1890. évi jelentésében arról olvashatunk, hogy a postagalamb-szakosztály – mivel első ízben 1887-ben már sor került a postagalambok versenyszabályainak írásba foglalására – az 1899-es esztendőben versenyt is rendezett huszonhét galamb részvételével Przemysl – Budapest között.[19] A kassai és a hatvani versenyek mellett a korabeli postagalamb-tenyésztők versenyeinek végállomásai között már 1885-től szerepelt Przemysl, de a versenyek kedvelt végállomásává vált az 1910-es évektől Fiume is. Hogy mekkora jelentőséget tulajdonított az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése a postagalambokban rejlő lehetőségeknek, azt az a körülmény is jól mutatja, hogy az 1894-ben megrendezett Przemysl – Budapest versenyrepülésen a magyar királyi honvédelmi minisztérium államtitkára is jelen volt.[20]

A Columbia-kör elnöki posztját is betöltő Jandaurek Vince talán legnagyobb érdemének az könyvelhető el, hogy a budai Nádor-laktanyai galambállomást – amely 1900–1918 között a hadügyminisztérium által támogatott postagalambtelep volt, valamint amelynek bejárata felett aztán évekig ott állt a Columbia katonai postagalamb állomása felirat – átszervezte, és az ország egyik elsőrendű postagalamb-állomásává fejlesztette. Az első világháborús években – a Columbia-kör huszonöt éves fennállásának évfordulóján a szervezet katonai osztályának vezetőjeként Ferenc József-renddel kitüntetett – Jandaurek Vince munkásságának köszönhetően a hírszolgálatba bevont galambok tökéletesen megfeleltek a várakozásoknak.

A századforduló után nem sokkal az Országos Baromfitenyésztési Egyesület is átalakult szervezetileg. Az egyesület új alapszabályának elfogadását követően Baromfitenyésztők Országos Egyesülete néven 1902 márciusában szerveződött újjá az első baromfitenyésztési kongresszussal egybekötött kiállítás alkalmával Pozsonyban, és vált hivatottá a korszakban már több helyen megalakult baromfi-, galamb- és házinyúltenyésztő egyesületek összefogására. A szervezet az 1904-ben napvilágot látott – fentebb már említett – Baromfitenyésztők Lapjával, valamint az 1911-től megjelenő A Galamb című szaklappal színvonalasan képviseltette a hazai galambtenyésztés ügyét.

A „Columbia” Budapesti Galambkedvelők Köre alig negyedszázaddal a megalakulását követően kettévált szervezetileg. Jóllehet az immár Columbia Postagalamb Sportegyesületbe tömörülő postagalamb-tenyésztők, valamint a röp-, dísz- és haszongalamb-fajtákat tartó galambászok különválása nem volt annyira látványos és kiélezett, mint az lesz majd 1959 tavaszán, mégis a Szárnyasaink 1904. évi februári száma egyértelműen fogalmaz: „A Columbia ma itt áll teljesen kialakulva, mint egy országos jellegű postagalamb-sportegyesület. Semmi más, mint postagalamb-egyesület, és mint ilyen, méltóan sorakozhatik a külföld legjobb egyesületei mellé.” [21]

Az Óváry József elnöklete alatt tevékenykedő és elsősorban röp-, dísz- és haszongalamb-fajták tenyésztőit tömörítő Budapesti Galambkedvelők Köre – amely gyakorlatilag megalakulásától kezdődően igyekezett a vidéki tenyésztőket szervezeti keretei közé terelni – 1902 decemberében már sikeresen vett részt tizenöt tagjának csaknem huszonhárom galambfajtájával baromfi- és galambbemutatón. A negyven-ötvenfős szervezet meghatározó tagjainak – mint Humayer Sándor, Fleischinger Ignác, Sztankó Sándor – szakcikkeivel rendszeresen találkozunk a Szárnyasaink című lap 1902-1903-as évfolyamainak hasábjain.

A szervezet ugyan 1903 decemberében felvette az Országos Galambtenyésztési Egyesület nevet, ám az országos hatókör kialakítására igazi értelemben törekvő szervezet létrehozására még éveket várni kellett. A Galambtenyésztők Országos Egyesületének zászlóbontására majd 1908. január 15-én kerül sor a budapesti Népszínház utcában.

Az 1903 decemberében szervezeti kereteket létrehozó röp-, dísz- és haszongalamb-tenyésztők közössége az első években a Baross-tér 6. szám alatti Magyar Alföld vendéglőben tartotta üléseit. Az egyesület tagjait többnyire baráti szálak kötötték össze, és közösségi életük kezdetben főleg galambárverésekben, szakcikkek felolvasásában, dúclátogatásokban, társas vacsorák és vásárok rendezésében öltött testet. A Galambtenyésztők Országos Egyesülete – amelynek az indulást követő lelkesedés nyomán Debrecenben, Aradon, Győrben, Marosvásárhelyen, Temesváron, Nagykőrösön sorban alakultak meg vidéki szervezetei – hivatalos lapja szintén a Szárnyasaink című szaklap volt, amely rendszeresen közölte a szervezet tagjainak üléseiről készült jegyzőkönyveket és ezek kivonatait is.  Az első országos galamb-kiállításra – ahol már bemutathatták állományuk legértékesebb darabjait a röp-, dísz- és haszongalamb-fajták tenyésztésével foglalkozó galambászok – az Országos Baromfitenyésztési Egyesület, a Columbia Postagalamb Sportegyesület, az Országos Galambtenyésztési Egyesület, az Újpest-Rákospalotai Galambkedvelők Köre, a Kassai Postagalambtenyésztő Egyesület, valamint az aradi tenyésztők részvételével került sor Aradon. Természetesen a századforduló utáni években is megvoltak már a röp-, dísz- és haszongalamb-fajták kiváló magyar tenyésztői, akik közül Winkler János, Sulzberger Ignácz, Parthay Géza, Pöltl Ferenc, Pöltl József, Trenka János, Sáska Gedeon, Pachmann István, Gerhardt Rezső, Ondrejkovics János, Ábrahám Gyula, Hofmann Ferenc, Domayer Károly, Fehér Miklós, Török Ferenc, Maloschik Ferenc neve mindenképpen említést érdemel.

Utaltunk arra, hogy míg a postagalamb-tenyésztők táborának szervezettsége a századfordulón már szembeötlő volt, addig a magyar röp-, dísz- és haszongalamb-tenyésztők együttes munkája korántsem volt problémamentes. A Galambtenyésztők Országos Egyesülete, illetve az – 1911. január 28-án szintén Parthay Géza elnöklete alatt megalakuló és vidéki jelenlétét fokozatosan kiszélesíteni szándékozó – Galambtenyésztők Országos Szövetsége a postagalamb-tenyésztőket tömörítő Columbia Postagalamb Sportegyesülethez képest a felkarolt galambfajták tekintetében jóval heterogénebb összetételűnek mondható, és ebből adódóan az egyes fajtákat kedvelő csoportok közötti érdek- és nézetkülönbség folyamatosan feszítette a szervezet kereteit.[22] A szaklapokban publikáló szerzők gyakran emlegetik a főváros–vidék ellentétet is, ugyanis a főváros központú egyesület kereteiben folyó szervezkedést a szintén Budapesten centralizálódó röpgalambászok irányították, aminek köszönhetően a vidéki városok díszgalambászai gyakorlatilag kiszorultak a szervezeti életből.[23] (Kétségtelen ugyanakkor, hogy az első írásba foglalt versenyröptetési szabályzatot is a budapesti keringő-galambtenyésztők sportkörének tagjai dolgozzák ki már 1901 nyarán.[24])

 A magyar röp-, dísz- és haszongalamb-tenyésztés korabeli históriáját szemügyre véve úgy tűnik, hogy Budapest mellett a századforduló előtti „galambászvárosok” közé sorolható Szolnok, Cegléd, Kecskemét, Szeged, Nagykőrös, Baja, Szabadka, Pozsony és Miskolc is.[25] A fenti körülményből adódóan maga Parthay is azon a véleményen volt, hogy a szervezeti élet központja kizárólag olyan helység lehet, ahol nagyjából egyenlő fajsúllyal esik latba valamennyi galambfajta tenyésztése. Budapest a fenti okok miatt erre a legkevésbé bizonyult alkalmasnak.

Jóllehet az aktív szervezeti élet tekintetében meglehetősen kérészéletűnek bizonyuló Országos Galambtenyésztési Egyesület, a Galambtenyésztők Országos Egyesülete és a Galambtenyésztők Országos Szövetsége is viselte elnevezésében az „országos” jelzőt, hatókörük inkább tekinthető – Budapestre és néhány nagyobb vidéki városra koncentrálódóan – helyi jellegűnek, mint országos méretűnek. A röp-, dísz- és haszongalambfajtákat tenyésztő galambászok külön fajták szerinti összefogásának létjogosultságát támasztotta alá a századforduló utáni évek több kezdeményezése is, melyek közül megemlíthető az 1904 áprilisában Szendy János vezette Pávagalambtenyésztők Szövetségének, illetve a Sáska Gedeon elnökletével 1915 januárjában szerveződő VIII. kerületi budapesti gólyás, bécsi egyszínű és szívhátú galambkedvelők körének megalakulása is.

A tenyésztők megszerveződésének ügyét tekintve nem elhanyagolható körülmény, hogy míg a hadügyminisztérium a kezdetektől ott állt – gyakran anyagi értelemben is – a postagalamb-tenyésztés ügye mögött, addig a magyar röp-, dísz- és haszongalamb-tenyésztők nem rendelkeztek ezzel a háttérrel.

Zubor Ferenc